Az idő hömpölygő folyásábanOlyanok vagyunk, mint az utazók a zajos világban, sietve haladunk előre, miközben lelkünket rétegről rétegre beburkolja a nyüzsgés és a nyomás. Az élet apróságai olyanok, mint a finom homokszemek, amelyek fokozatosan kitöltik szívünkben tátongó űrt. Azok az egykor meleg és gyönyörű szerelmi érzések mintha csendben, észrevétlenül tovatűnnének, csak egy kopár és magányos látványt hagyva maguk után. Egyetlen magányos hortenzia, mint egy fénysugár, amely átszúrja a ködöt, megvilágítja szívünk mélyén elfeledett zugát, lehetővé téve számunkra, hogy újra átöleljük az életet, és visszanyerjük a rég elveszett melegséget és szeretetet.
Ennek a hortenzia virágnak a szirmai finom selyemből, aprólékosan kidolgozottak, mindegyik élethű, és látszólag képes megremegni a legkisebb érintésre is. A napfényben bájosan ragyogva, mintha egy ősi és titokzatos történetet mesélne. Abban a pillanatban teljesen magával ragadott a magányos hortenzia. Úgy tűnt, mintha időn és téren átívelő beszélgetést folytatnék vele. Ebben a nyüzsgő és zajos világban olyan volt, mint egy békés gyöngyszem, amely azonnal megnyugtatta nyugtalan elmémet. Úgy döntöttem, hazaviszem, és életem fénypontjává teszem.
Ez a magányos hortenzia szoros társammá vált. A hálószobám ablakpárkányára helyeztem. Minden reggel, amikor az ablakon keresztül az első napsugár rásüt, mintha életre kelt volna, gyengéd, meleg fényt árasztva. Csendben ültem az ágy mellett, néztem, és éreztem ezt a nyugalmat és szépséget. Úgy éreztem, mintha minden gondom és fáradtságom eltűnt volna ebben a pillanatban.
Amikor kimerülten hazaértem, láttam, hogy a hortenzia még mindig csendben virágzik ott, mintha üdvözölne engem. Gyengéden simogattam a szirmait, éreztem a finom tapintást, és fokozatosan elillant a szívemben lévő fáradtság és magány.
Közzététel ideje: 2025. augusztus 23.